Ki vagyok én, és miért kéne hinned nekem?

Albert Zsuzsanna vagyok.

…Mikor megszülettünk, az ikertestvéremet hazavitték, engem meg otthagytak a kórházban, és két hónapig felém sem néztek.
Amikor végül értem jöttek, egy hónapra rá meghalt az ikertestvérem.
Abban az időben nem foglalkoztak az újszülöttek lelkével. Senki nem képzelte, hogy egy újszülött érti, mi történik vele, körülötte. Én, minden esetre a veszteséget megértettem, és azt gondoltam, hogy “én öltem meg a testvéremet”.
Azzal, hogy én ittmaradtam bűnt követtem el. Ha pedig bűnös, akkor bűnhődnöm kell.

Kapóra jött anyám, akitől mindig azt hallgattam, hogy kettétörtem a táncos karrierjét.
A történet az ő szemszögéből valójában arról szólt, hogy nem vállalta fel a táncot, és kellett neki egy bűnbak, akire rákenheti.

Szóval “boldogan” fogadtam el a bűnbak szerepét.
Ettől azonban a dolgok nem alakultak jobban.
Egyébként sem alakultak jól, mert anyám mintáját követtem, és betegségekkel igyekeztem felhívni magamra a szüleim figyelmét. (Természetesen, nem tudatosan tettem, és csak évtizedekkel később állt össze a kép.)
Úgyhogy én is állandóan betegeskedtem. Mindezt addig folytattam, amíg 4 éves koromban gyártottam magamnak egy cián mérgezést. (A hogyant nem árulom el, ne is reménykedj! Nem adok tippeket! Ráadásul borzalmasan fájdalmas…)

A vége újra, sokadszorra is kórház lett, elhagyatottság, magány. Mert a családom természetesen ekkor is magamra hagyott.
Emlékszem, ahogy ültem a kórházi ágyon, és nézegettem a combjaimat, amin egy gyűszűnyi bőrszín sem volt a sok jódos lemosástól, amivel injekció előtt kentek be. A combjaim, mintha valaki máséi lettek volna, akkorára voltak dagadva, és olyan kemények voltak, mintha legalábbis betonból lettek volna.

Innen startoltam. Nehezteltem anyámra, mert szegény, mindig ő vitt a kórházba, meg az árvaházba, mert ott is jártam.

Odahagyva az árvaházban “elfelejtette” tudatni velem, hogy ha elvonult a vihar a fejük felől, akkor értem jönnek. Az idősebb bátyámtól is megfosztva, teljesen magamra maradva, elhagyva, cserbenhagyva, kitaszítva éreztem magam. Azt gondoltam, hogy azért történik velem mindez, mert egyáltalán nem vagyok szerethető.

A bűntudat miatt visszahúzódó lettem. Az elhagyások miatt meg nehezteltem. Dühös voltam, tele haraggal.

Így nőttem fel. Magányban, haragban, magamat okolva bűnökért, amiket nem követtem el. Anyámra dühösen, mert elhanyagolt, magamra hagyott, megfosztott a testvéremtől, nem törődött velem.

Később az ismerőseim, barátaim azzal nyaggattak, hogy “bocsáss meg anyádnak”. “Lépj tovább!” “Ne foglalkozz vele!” “Az idő majd begyógyítja!” “Felejtsd el!”

Amikor megkérdeztem, hogy hogyan kell megbocsátani, senki nem tudott válaszolni. Volt, aki összekeverte a szánalommal. De a szánalom kifejezetten nem megbocsátás.

Éreztem, hogy ezek egyike sem jó megoldás.

A tapasztalatom pedig az volt, hogy már 40 éves vagyok, de AZ IDŐ SEMMIT NEM GYÓGYÍTOTT BE. A sebeknek eszük ágában sem volt, még csak enyhülni sem, nemhogy gyógyulni.

Egyik ajánlott megoldás sem hozott eredményt.

Addig – addig, míg egyszer azután elegem lett a sok önmarcangolásból, depresszióból, haragból, és ekkor írtam ki a falra egy hosszú papírcsíkra, kijelentő módban, ponttal a végén:

Megtanulom jólérezni magam.

Ott csücsült a falon 10 évig. Látszólag semmi nem történt ezek alatt az évek alatt azon kívül, hogy olykor kicseréltem a feliratot, mert elpiszkolódott. Máig nem értem, hogy miért nem dobtam a kukába, de nem dobtam.

Egyszer azután takarítás közben megálltam valamiért, és rávetődött a pillantásom a feliratra.
Földbe gyökerezett a lábam. A térdeim remegtek, a szívem majd kiugrott a helyéből úgy zakatolt. Levegő után kapkodtam.
Ekkor döbbentem rá, hogy a felirat már évek óta üzemelt. Csak épp nem úgy, ahogy én értettem, hanem úgy, ahogy az Univerzum értette.
Ez persze nem baj, mert amit kaptam, az milliószor több és jobb volt, mint amit én kértem.
Én csak szerettem volna egy picit több jókedvet, egy picit kevesebb rosszkedvet. Amit kaptam azonban az volt, hogy megtanultam felállni, az engem ért traumákból, sérelmekből, stb. Megtanultam megbocsátani.

Azért “várattak meg”, mert kellett a tapasztalat, hogy működik.
Igen, ekkor már évek óta használtam azt a 6 lépéses eljárást, amit azóta tanítok is.

Ennek az eljárásnak köszönhetően, ma ott tartok, hogy a haragjaim nem hogy hónapokig, évekig nem tartanak, de gyakorlatilag napokra csökkentek. És nem csip-csup dolgokról beszélek, hanem, amikor igazán padlót fogok.

És egy további “apró” nyereség: minden egyes esetben az esemény a hálámmal ért véget. Ez pedig egy remek hír, mert mindannyian “együgyűek” vagyunk, ami ez esetben azt jelenti…

…nem tudunk haragudni is  – ÉS – hálásnak is lenni egyszerre.