A SÉRTÉS

Csodás idő volt. Finoman melegített a Nap. Minden tavaszi pompájában zöldellt.
Sokan jöttek mentek. Gyerekek randalíroztak. Fecskék visongtak. Kergették egymást és a rovarokat az égen.
Sokan élvezték, hogy végre nem kell a vastag, nehéz, téli gúnya.
Bár volt, aki elfelejtett kinézni az ablakon, esetleg kidugni az orrát, és egy slukkot venni a kinti levegőből. Ők voltak azok, akik még mindig vastag téli csizmában trappoltak, és a bundadzsekit is magukon felejtették. Mindezt közel 30 fok melegben.
Mit lehet erre mondani?
Végül is, ha nekik jó…

Szóval, ültek a parkban és beszélgettek.

Szóba került egy közös ismerős, aki egy jókora gorombaságot vágott a mesélőhöz. És természetesen, mivel a szándék a fájdalom okozása volt, nem csoda, hogy rendesen betalált.
Mindannyian mesterei vagyunk a mások gyenge pontjainak az érzékelésében.
A kérdés csupán az, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel, vagy nem?

A hangján érződött a fájdalom. Nem tudom, hogy mikor történt az esemény, de úgy saccoltam, hogy nem friss.

Sajnos a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy a fájdalmainkat sokkal jobban őrizgetjük, mint az örömeinket.

De ez a világ két oldalú. Minden, amit meg tudunk ismerni, van legalább egy ellentétes oldala. Erről azonban meg szoktunk felejtkezni.

Elkezdtem a táskámban kotorászni. Látva ezt, rögtön elkezdett tiktakozni! Ne írj nekem fel pszichiátert, nem megyek el hozzá!

Mondtam, eszem ágában sincs ilyet tenni. És tovább kotorásztam.
Érdeklődéssel és gyanakvással figyelte, mit csinálok.

Amikor megtaláltam a tollat megfogtam középen, és mutattam, hogy ilyen a világunk.
— Nagy szemeket meresztve figyelte, hogy hova fogok kilyukadni. —
Mindennek két vége van. Olyan mint a libikóka. Folytattam.

Mutattam, hogy amikor valami fájdalom ér bennünket, akkor a libikókánk egyik fele lesüllyed. Ott a fájdalom. Igen ám, de ezzel együtt a másik fele meg felemelkedik.
A kérdés, hogy mi van a libikóka felső felén?

Ekkorra elmúlt belőle a gyanakvás, és csak a kíváncsiság sugárzott a szemeiből.
Mikor feltettem az eseményt felnyitó kérdést, azonnal megértette.
Egy pillanatra elnézett a messzeségbe, majd mosolyra nyílt a szája.
Kicsit bizonytalanul kezdte, majd egyre magabiztosabban, és lelkesebben mesélte el a felismerését. A fájdalom elmúlt. Derű áradt belőle.

Ilyen ez az ilyen…
Nem tudunk egyszerre fájdalmak közt vergődni is, és derűsnek is lenni…