ENGEDÉLY

A minap képeket gyártottam az elmémben. Egy terven dolgoztam. Kezdtek a részletek szépen kirajzolódni, amikor egy oda nem illő folt jelent meg a képernyőmön.

A jó az, hogy sikerült észrevennem. Ezek a kis mihaszna múlt morzsák gyakran piszkítanak bele a gondolatainkba, a jövőnkbe, a terveinkbe. Ráadásul olyan gyorsak, és olyan illékonyak, hogy igazán nehéz csapdába ejteni őket, mielőtt ugyanolyan gyorsan elillannak, ahogy felbukkannak.

1. De hogyan tovább, ha megcsíptük őket?

Meg lehet próbálni megkérdezni őket, hogy miért jöttek, és mit akarnak mondani?
Ezt is tettem, de most nem kaptam választ.
Szerencsére, nem minden esetben van szükség arra, hogy az ember elkezdjen a mélybe ásni.
Úgy döntöttem hát, hogy nem fogok elkezdeni bányászni. Nem volt hozzá sem kedvem, sem idegzetem.
Szembesülni egy fájó régmúlt emlékkel se nem vidám, ellenben energia igényes.

Ha hallottál már kineziológiáról, vagy valami hasonlóról, akkor bizonyára azt is tudod, hogy a test és az tudat összeköttetésben van egymással. Vagyis a testen keresztül lehet kommunikálni a tudattal. Pontosabban a tudatalattival, amivel amúgy, ha teljesen az éber tudatosság állapotában vagy, akkor nem fogsz tudni beszélgetni. Igaz, beszélgetni így sem tudsz, ellenben tudsz információt kapni. Ha ugyanis a „gépet” kérdezed, nincs módjában eltitkolni a választ.
Ez ugyanis tényleg egy „gép” csupán, ami olyan, mint egy magnó, ami tárolja az információkat.

De mindegy is, hogy minek nevezem.

Hogyan működik?
Ha valami nem tesz jót, ha ártalmas, ha ellentmond a valóságodnak, akkor a test elgyengül. Ha valami jót tesz nekünk, akkor a test „erős” választ fog adni.

Dr Bruce Lipton pályája elején sejtekkel kísérletezett, és a sejtek is, de még a baktériumok is ugyanígy viselkedtek. Ha mérgekkel „etette” őket, akkor elhúzódtak, ha valódi táplálékkal, akkor közel „másztak”.  Szóval gyakorlatilag „igen – nem” válaszokat lehet kapni az izmokon keresztül.

Ami szuper, hogy ez a „kompjuter” nem tud hazudni.

És főképp a lényeg, hogy működik.

Szóval, volt egy rossz érzésem, és volt hozzá egy képem. Ez a kettő volt, amivel „főznöm” lehetett.

Elkezdtem figyelni, mit látok, mit érzek? A rossz érzés hamarosan elmúlt. Nem árulta el, hogy ki ő, csak ahogy jött, úgy el is ment.
A következő lépés a kép volt. Semmire nem gondoltam, semmilyen kérdést nem tettem fel, csak figyeltem, hogy hogyan változik a kép.

Magától kezdett el halványulni a kép. Szuper! Gondoltam hát, és jobban koncentráltam a képre. Figyeltem a változást.

A kép elkezdett „farkat növeszteni”. No erre rákérdeztem. Azt a választ kaptam, hogy valahonnan nagyon régről ered, de újra megerősödött a gondolat, hogy fölösleges elindulnom a kezdetekhez. Így hát nem firtattam.

Szóval, és most jön a lényeg. Nem kell mindig mindent konkrétan tudni. A test, a tudatalatti pontosan tudja, hogy milyen adatot kezel épp. És ez a szuper ebben az esetben. Ugyanis, ha a képet tudatosan formálom, akkor azzal magát a problémát is formálom egyúttal. Mivel a test is, azaz a tudatalatti is, és én is, a szellem is tudom, hogy mit értünk a kép alatt. Függetlenül attól, hogy konkrétan ismerném az eseményt, esteket.

És végül a „varázslat”. „Vettem egy radírt” és elkezdtem a képet leradírozni.
Addig radíroztam, amíg a rossz érzést okozó kép a farkával együtt teljesen eltűnt a képernyőmről. Utána visszaellenőriztem, hogy ténylegesen eltűnt-e, vagy sem. Addig radíroztam, addig ellenőriztem, amíg mind a kép, mind a rossz érzés teljesen eltűnt, és csak a béke és nyugalom maradt bennem.