GHADIR

Ghadir*

Kép: Albert Zsuzsanna: Régmúlt emlék

Égszínkék és tükörsima volt a tenger.
A part közelében szelíden fodrozódott. Ezüst színű snecik csapata játszadozott közvetlenül a víz szélén. A vizifűben bújócskáztak. Kergetőztek. Ki-ki dugták a fejüket a vízből, néha ki is ugrottak, és szaltóztak egyet.

Ghadir a part szélén ült a kedvenc szikláján. A lábaival a langyos vizet babrálta. Gondolatai messze jártak. Múltban, jövőben…
Élvezte, ahogy a snecik csiklandozták, körbe úszkálták, megszagolgatták, kóstolgatták a lábait.

Csöndes, szelíd nyár délután volt.  A hőség már enyhült. Igaz, itt a víz mellett sosem volt döglesztő a hőség. Pláne, hogy a fűzfa hatalmas volt már, és betakarta a kunyhót is, meg a környékét is. Még a nagyapja idejében sarjadt egy korábbi fából. Az öreg fa már rég nincs meg. Elmosta a tenger évekkel ezelőtt egy késő őszi viharban.

A kunyhó az itteni szokások szerint agyaggal volt tapasztva, majd fehérre meszelve. Egy ablaka volt.  Üveg nem volt benne, csak fatáblák. A spalettákon szív alakú kivágásokon szivárgott be a fény, ha épp csukva volt. De ritkán volt csukva. Többnyire csak ha vihar tombolt. Az ajtó is deszkákból volt ácsolva.
Vakító kékre volt festve ajtó is, ablak is.
Ma is gyakran látunk ilyen házakat.

Egyetlen helyiségből állt az épület.
A fehérre meszelt falaktól sokkal világosabbnak tűnt a helyiség. Egy épített kemence volt benn, aminek a padkája hosszan folytatódott a kályha mellett. Így jól szolgált, amikor hideg volt. A kemence fűtésre is és főzésre is alkalmas volt.

És persze mivel a padkán aludt, így az ágy a melegítéséről is gondoskodott. A padkát vastag, durva szálú gyapjú takaró borította. Szélesebb-keskenyebb csíkok váltogatták egymást, természetes világos, meleg színekben.

Hűvösebb napokon estefelé rakott tüzet a kemencében, és főzött valami egyszerű  levest, nyáron pedig kinn a ház mellett gyújtott nagy tábortüzet és bámulta a lángokat, amíg a tűz el nem hamvadt ő meg elálmosodott. Gyakran jöttek hozzá a kikötőben veszteglő hajókról.
Ilyenkor körbeülték a tüzet, és jókat beszélgettek, sütögettek, iszogattak.

 

Ghadir hol a játszadozó sneciket figyelte, hol a messzeséget bámulta.
Nagyon szerette a tengert és a kikötőt. Soha nem unta. Valami mindig történt. Sosem volt két egyforma nap.

Hol a tenger szórakoztatta, az arra úszkáló tengeri lényekkel; kisebb, nagyobb halakkal, delfinekkel , vagy a rikácsoló halászmadarakat figyelte, olykor a fényekben gyönyörködött. Máskor meg a jövő-menő hajósok foglalták el.

Amíg még élt a férje, ketten működtették a kikötőt. Akkor tanulta ki minden csínját-bínját. Nemcsak a hajókkal tudott bánni, de a legénységgel is.

Vékony, kicsi termete ellenére nagyon erős asszony volt. Fizikailag is, ám személyiségében még inkább. Remekül irányította a hajókat és hajósokat.
Nem ment a szomszédba egy kis kurázsiért.
Ha valami nagy mamlasznak túl nagy volt az önbizalma, hát nem volt rest a sodrófával helyreigazítani a helytelenkedő jómadarat.

Legtöbbször azonban elég volt, ha ránézett a rendbontóra, és az illető “összement”. Senki nem értette, hogy hogyan csinálja. Hogyan lehetséges, hogy hatalmas termetű, sokat próbált vén tengeri medvék meghunyászkodnak egy kicsi asszony előtt, és azonnal engedelmes kisgyerekké változnak.

 

Mindenki ismerte, és senki nem próbálkozott már. A hajósok egymásnak adták a hírét.

Évtizedek óta élt itt a kikötőben. Nagyon sokféle néppel találkozott. Sok mindent látott, hallott ez idő alatt. Minden eljött hozzá.

Különleges érzéke volt a dolgokat megfigyelni és úgy összerakni, hogy azok sokszor egészen új értelmet nyertek.  A meglátásai, tanácsai, mindig pontosak voltak és segítettek az embereknek, hogy megoldják ügyes-bajos gondjaikat.

Gyakran jöttek le hozzá a sziklák között megbúvó faluból is.

Ha valaki nagyon nem boldogult az életével, ha beteg volt a háznál, mindig megtalálták. És ő jött is kivétel nélkül. Mindig lehetett számítani rá.

Ezért különleges tisztelet övezte.

 

¤

 

Ma egy ismerős hajó közeledett. Évek óta járt vissza a kapitány.

Egyszer egy vihar elől kötött itt ki. Biztonságosabbnak ítélte arra a rövid időre míg az égiek civódtak, mint a sekély, sziklás vízben lavírozni az éjszakai órákban. Azóta rendszeresen visszatérnek és feltöltik itt a készleteiket. Gabonát, négyszersültet**, és vizet biztos visznek. Aztán meg amit még a faluban éppen tudnak bótolni. Többnyire dohányt és szeszt.

Ghadir a hajó elé ment.  Amíg a kapitánnyal intézte a dolgait, a szeme sarkából észlelt két fiatalembert, akiket ugyan nem ismert, de ismerte ezt a fajta embert. Igazi bajkeverők. A fickók őt figyelték a fedélzetről. Nyilvánvaló volt, hogy róla beszéltek, mert hol egymásra néztek, hol Ghadirra.

A sok éves kikötői múlttal, Ghadir tudta, hogy ez mit jelent: nem kívánt látogatókat. Nem először látta ezt a jelenetet.

Tudta, hogy a bajkeverőknek mire fáj a foga. A kikötői díjakra, amit Ghadir szedett be, és  gondosan tárolt, amíg időről-időre át nem adott a városnak.

 

Persze nem véletlen, hogy Ghadir intézte ezt. Megbíztak benne.
Büszke volt a tisztességére.  Soha nem érdekelte a más pénze. Az ő világa így volt teljes.  Annyival, amennyije volt. Különben sem volt rá szüksége, mert minden eljött hozzá kérés nélkül is, ami fontos volt a számára. Sokkal jobban szeretett bámészkodni, vagy a környékbelieknek segíteni, vagy hallgatni a hajósok, utazók meséit távoli vidékekről, és emberekről, mintsem az érméket számolgassa.

Tehát felkészült rá, hogy mozgalmasabb napok következnek.

Ahogy a hajó kikötött, hamarosan szétszéledt a legénység. Ki erre, ki arra. Voltak, akiket a kapitány kiparancsolt rakodni, de volt akiknek nem volt igazán dolga. Ők bandába verődve indultak a falu felé, dohányt, szeszt szerezni. No meg benézni a helyi kocsmákba, hogy ne csak hordócskákban vigyék magukkal az itteni borokat.

Két barátunk elszelelt. Nekik más dolguk támadt. Ők is úgy tettek, mintha a faluba igyekeznének a többiekkel. Valójában azonban szépen lekoptak a többiekről, és Ghadir után eredtek.

Figyelték. Merre megy, mit csinál, milyen a környezet.
Járt a szemük mindenfele. Keresték a jeleket.

 

Aki “csak úgy “ nézelődik, vagy akár határozottan keres valamit egész másképp viselkedik, mint az, aki a tilosban jár. A legénység tagjai egymással voltak elfoglalva. Néhányan már jártak itt korábban. Ők ismerték a faluba vezető utat. Az ő tekintetük nem keresett semmit. Az orruk elé néztek, fel ne bukjanak a szikla kövekből kirakott ösvényen. A gondolataik között a kocsma képe lebegett, a frissen főtt birkapörkölttel vegyes dohány füst illatával.  A vendégek hangos beszélgetése, a felszolgálók folyamatos sürgése forgása. A lányok illata, akikre ki voltak  már éhezve…

A két fickónak idegesen járt a szeme mindenfelé. Kerestek valamit. Egyrészt azt fürkészték, hogy hol lehet az “öregasszony pénze”, másrészt meg nagyon előre látóan azt vizslatták, hogy  merre tudnak eltűnni amikor “végeztek”.

Szóval, meglátogatták  Ghadirt.
Ghadir nem mutatta jelét, hogy tisztában van a jövetelük céljával. Megadta nekik a lehetőséget, hogy esetleg mégiscsak téved. Az éberségét azonban nem adta fel.

Megkínálta őket kenyérrel, szalonnával, illatos párolt musttal. Ez egy helyi különlegesség volt. Friss szőlőléből készült, és olyan illata volt, mint a frissen taposott mustnak. A hatása is… Izzó vörös volt, mint a mélytüzű rubin.

Ghadir tudta, hogy ezzel időt nyer. Aki nem volt szokva ehhez az italhoz, azt rövid idő után rendesen megfuttatta…

Ha valaki tisztességes szándékkal közelített, az nevetve kiheverte, aki meg nem, annak meg általában egy időre biztosan elment a kedve a csínytevéstől, mert hirtelen nagyon sürgős más dolga támadt…

Gyakran, ez a lecke elégnek bizonyult, és az alkalom szülte amatőr gazfickók többnyire elpárologtak.
Ennyi valahogy még sok is lett az öregasszonyból, és nem tértek vissza hozzá.

 

Másnap hajnalban szólt a hajókürt. Jelezte, hogy gyülekező van, mert hamarosan indulnak.
Ha mindenki időben visszatért, akkor a hajó ezek után csendben felszedte a horgonyt és kifutott a kikötőből. Ha valaki hiányzott a legénységből, akkor még egyszer felhangzott a hajókürt.
Ahogy most is.
Ghadir biztos volt benne, hogy a két koma nem szállt fel. A megérzései ritkán hagyták cserben.

Ilyenkor általában időztek még egy keveset, azután mégis elindult a hajó. Nem várhattak napestig. Pláne, ha az elkéső nem is tartozott a legjobb hajósok közé. No, ez a kettő nem hajszolta agyon magát…

 

¤

 

Ghadir jó korán összerakta a kosarát. A szokásos kirándulására készült a faluba. Rendszeresen vitt a kocsmárosnak gondosan összeválogatott fűszereket.

A kocsmárosnak saját asztala volt, ahova a saját vendégeit ültette, és ahonnan szemmel tarthatta az egész birodalmát. Belátott a konyhába is, és persze a vendég térben is figyelhette, mi történik. Az ebéden kívül Ghadir mindig kapott egy jó darab friss húst is, amit azután hazavitt. Ez volt a kocsmáros elismerése Ghadirnak a kialkudott fizetségen felül. A fűszereivel ugyanis az ételek különleges ízt kaptak, aminek az évtizedek folyamán messze híre ment. Persze hiába a legjobb fűszer, ha a szakács csapnivaló… De nem az volt!

Nemcsak a faluból tértek be a vendégek, hanem több napi járóföldről is eljöttek a különleges fogásokért a jómódú ínyencek. Gyakran kerestek szállást az átutazók is, így a kocsma végül fogadóvá nőtt, az ott éjszakázók miatt. Szóval jó csapat voltak. Szépen virágzott az üzlet. Ghadir megérdemelte az elismerést és kényeztetést.

A kocsmáros leültette és megvendégelte, mint mindig. Együtt ebédeltek, iszogattak, és természetesen kicserélték a híreket. Ghadir nem vetette meg a jó ételeket, és borokat az ebéd mellé. A kocsmáros mindig királyian vendégelte meg. Az asztal ilyenkor meg volt terítve ropogósra vasalt makulátlan terítővel. Rajta pedig az étel, amit Ghadir maga választhatott az aznapi menüből. Gusztusos, barna mázas cserép edényben tálaltak. Mellé a bort ugyanolyan színű cserép kupába töltötték a hasas kancsóból. A kocsmáros nem tett evőeszközt az étel mellé, mert Ghadir nem szerette azokat a nagy kanalakat. Ez volt az ő kis játékuk. Ghadir huncut mosollyal ránézett a kocsmárosra, és egy kacsintás kíséretében kijelentette:
— Ez az étel ehetetlen… majd benyúlt a köténye zsebébe, és kivette a saját faragott kanalát. Ínyenc, átszellemült ábrázattal beleszimatolt az ételbe, majd komótosan, nagy élvezettel elkezdte kanalazni. A kocsmáros mosolygott. Mindenkinek magvan a maga bogara…

A kocsmáros pedig mesélt az előző napi látogatóiról. Ghadir felismerte bennük a két kalandort. A két jómadár alaposan felöntött a garatra, és teljesen elfelejtkezett magáról. Hangos röhögcsélés közepette tárgyalták, hogy hogyan fogják a kikötői díjat megszerezni, és elherdálni. Hogyan fogják a “banyát” kifosztani. Mert semmiség az egész. Pikk – pakk elbánnak vele. Semmi esélye velük szemben… Hiába figyelmeztették őket a jelenlévők, hogy vigyázzanak az öregasszonnyal. Őők jobban tudták…

Amikor a kocsmáros ideért a beszámolóban, Ghadirral egymásra néztek, és sokatmondóan elhallgattak. Láttak már egy pár ilyet…

Szóval, Ghadir megállapította, hogy most sem tévedett.

¤

 

Pár nap múlva késő délelőtt bukkant fel a két csibész Ghadir portáján. Mindenki az ebéddel volt elfoglalva. Kihaltnak látszott a kikötő.
Ghadir maga is épp tésztát nyújtott a kunyhóban, a kerti tűzön csendesen rotyogó, illatos gulyásleveshez.

A két koma úgy számolt, hogy a pénznek valahol a házban kell majd lennie. Ebben nem is tévedtek.

Ghadir meghallotta a nyitott ajtón, ablakon keresztül a hangjukat. Egyáltalán nem sunnyogtak. Nagyon magabiztosak és hangosak voltak. Röhögcséltek. És azt ecsetelték, hogy mihez kezdenek majd a könnyen szerzett pénzzel. Azt képzelték, hogy majd egyszerűen elbánnak a “banyával”.

Nyomultak is befelé. Ghadir azonban útjukat állta az ajtóban, és olyan erővel parancsolt rájuk, hogy azonnal megdermedtek, majd meglepetten elkezdtek kihátrálni.
No, több sem kellett Ghadirnak, jól bevágta az ajtót. Ahogy az ajtó becsapódott, a közelebb álló koma orra bánta. Azonnal könnybe lábadt a szeme, és elöntötte a vér az arcát, ruháját. Patakokban ömlött a vér a törött orrából. A szeme, és az egész arca szempillantás alatt akkorára dagadt, mint egy hatalmas vekni kenyér. Alig látott ki a szemén úgy feldagadt. Tapogatózva kereste az utat kifele. Jól formált görögös orrának annyi lett. Behorpadt, és jól elkajszult*** . Ha azt akarta, hogy később valahogy kinézzen, még egyszer ki kell majd állnia ezt a “kozmetikai kezelést”. Az sem lesz viccesebb…

Ha kidobnak az ajtón, menj be az ablakon…
A másik fickó látta, hogy az ablak is nyitva, odaugrott hát, hogy akkor ő majd ott mászik be.
Mégse menjenek el dolguk végezetlenül…
Azonban, féltette a csinos kis pofikáját, így nem az orrát dugta be először, nehogy véletlenül a spalettával találkozzon, hanem úgy gondolta, hogy lábbal előre lép majd be a földszintes házba.

No ettől Ghadirnak elgurult a gyógyszere. Még hogy a frissen gyúrt tésztába beletaposson! Ki látott még ilyen világ csúfját?! — bosszankodott, mivel az ablak előtt állt az asztal, amin a félkész tészta ki volt terítve, és nyújtotta a sodrófával.

Ghadir elkapta a fiatalember lábfejét, és akkorát csavart rajta, hogy a fiatalember térde ki is ugrott a helyéből egy hatalmas reccsenés közepette. Ugyanis a teste késve fordult a lába után. Ott lógott az ablakban valami fura balett pózban, ahogy próbálta az egyensúlyát visszaszerezni a váratlan akciót követve.

Ahogy igyekezett összekotorni magát, Ghadir belekapaszkodott a gatyájába. A gatya engedett, és kivillant a jómadár feneke. Ghadirnak több sem kellett, felkapta a sodrófát, és míg a pórul járt csibész vakaródzott, hogy összekaparja szerte hagyott végtagjait, és egyensúlyát, jó néhány erőteljes ütést mért a kívánatos, világító fehér dombokra.
Néhány ízes véreshurkával a hátsóján, meg a barátja jókora cipójával arc helyett, a két barátunk úgy döntött, hogy aznapra ennyi elég volt a banyából… Egy rövid szócsatát követően el is oldalogtak.

Hát nem erre számítottak. Az egyszer szent! Azt gondolták, hogy mivel Ghadir alacsony volt és vékony, és szerintük öreg mint az országút, ők meg fiatalok, és erősek, hogy majd az “öregasszony” megijed tőlük, és könnyen elbánnak vele.

Meglepte őket az “vénasszony”.

 

¤

 

Lassan beesteledett, és a történtek után Ghadir jobbnak látta magára zárni a házat. Mivel a kikötőben közel – távol ez volt az egyetlen lakott ház, a férje még annak idején úgy csinálta meg az ablakot, ajtót, hogy belülről jól be lehessen reteszelni.
A többi házon kifelé nyíltak ezek a fatáblák, náluk befelé. Ráadásul nem egyszerűen riglivel záródtak, hanem deszkával lehetett rögzíteni keresztben. Így azokat nem lehetett egyszerűen kézzel, testi erővel benyomni.

Jó néhány viharnak, és gazfickónak ellenállt a hosszú évek alatt. Számos életveszélyes helyzetben védte meg őket.

Akadt belőle bőven. Bár az ember azt hihette, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen soha nem történik semmi. És mégis. Ghadir sokszor találkozott a Halállal.

Először, amikor gyereklány korában tüdő gyulladása volt. Akkor eljött hozzá a Nagyúr. Este úgy feküdt le, hogy reggel vagy gyógyultan ébred, vagy egyáltalán nem kel fel.
Másnapra lejjebb ment a láza, és már nem beszélt félre. De a testének még hosszú időre volt szüksége a teljes gyógyuláshoz.

Azóta nem félt a haláltól.

A múltkor összeszámolta, legalább tízszer találkozott a Nagyúrral. És ezek csak azok az esetek voltak, amikor ő maga került életveszélybe. A Nagyúr időről időre felbukkant, hogy emlékeztesse.

¤

 

Ghadir napkelte előtt kelt, amikor a faluban vásárnap volt. Fel akart menni. Készülődött. Rakta össze a kosarait, amiket ilyenkor árult. A gyógynövényeket, teákat, olajokat, kencéket; azon gondolkozott, hogy mi mindent akar még vinni, és mit akar majd vásárolni, amikor közeli neszeket hallott.

A csibészek most már elővigyázatosak voltak. Csendben lopakodtak, hogy meglepjék a “vén banyát”.

Ghadir azonban számított rá, hogy még egyszer el kell majd kergesse őket.

De már nem voltak olyan magabiztosak. Már maguk sem igazán hitték, hogy ez menni fog… Mélyen azt remélték, hogy Ghadir újra elzavarja majd őket, és akkor azt mondhatják maguknak, hogy Ghadir miatt…

Ghadir letette a kosarait az asztalra. Még egyszer körbenézett a helyiségben. Vetett egy pillantást az asztal mellett álló polcos szekrényre is. A polcokon, szépen rendezett sorokban sorakoztak a csuprok, amikben a gyógynövényeket, teafüveket tárolta. Még a nagymamájától tanulta a füvek tudományát, aki nagy örömmel tanítgatta. Együtt jártak gyűjteni; minden zeget-zugot megmutatott Ghadirnak a környéken. Mit, hol talál; mit hogyan kell gyűjteni, mit, mire lehet használni. Szelíd mosoly áradt szét az arcán, amint látta magukat a régmúltban.
Örömmel töltötte el a sok csupor látványa. A félkész kenceficék, olajok, tinktúrák, illatos füvek, amik készülőben voltak. Vagy a következő piaci alkalomra, vagy valakinek személyes szükségére készítette őket.

¤

Úgy 15 éve erre tévedt egy kovács. Néhány hónapot töltött a faluban. A férje, meg a kovács egy esti tábortűz melletti beszélgetés alatt kitalálták, hogy a szekrényt átalakítják, hogy ott tarthassák az idegen pénzt. Három kulccsal, meg néhány két kezes mozdulattal lehetett kinyitni.  És kívülről nem is lehetett látni a nyitó szerkezetet. Nagyon trükkös darab.
Volt rá példa, hogy egy hívatlan vendég megtalálta a rejtekhelyet, de a zárral azután már nem boldogult. A harmadik kulcsnál tartott,  amikor hazaértek, és elcsípték a hívatlant.
Nem volt boldog, hogy meghiúsult a terve. A faluban, a nyilvánosság előtt kalodában eltöltött napok után a falu átadta a városi előljáróságnak.
Rossz lapot kapart ki magának…

Ghadirék a saját pénzükkel nem voltak ilyen elővigyázatosak és alaposak. Azt a polcon egy csuporban tárolták. Előtte is, utána is. Annak a biztonsága nem volt életbevágóan fontos. Az a pénz, mint patak folyamatosan jött, időzött egy keveset, majd tovaáramlott.

Ahogy a tekintete körbejárt, mindent rendben talált.
Indulásra készen állt.
Felkészült, hogy elzavarja ezeket a kisstílű csibészeket, ahogy számtalan korábbi alkalommal is megtette már.
Fülelt, hogy hallja-e a fickók hangját, vagy szokatlan neszeket, zajokat…

Aztán meggondolta magát.
Vett egy mély lélegzetet. Egy pillanatra behunyta a szemét, és még egyszer átgondolta, hogy igazán ezt akarja-e.
Majd egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.

A két nyikhaj betódult az ajtón. Ordibálás, dulakodás kezdődött, majd néhány perc után hirtelen csend lett.

A kikötőig hallatszott a kiabálás, csörömpölés. Ezért jó néhányan rohantak Ghadir segítségére; futottak a házhoz.

A két ficere kétségbeesetten kapkodott. Mindent szétdobált, feldúlt. Eszeveszetten keresték a pénzt.
Nem volt idejük megtalálni.
Még a házban kotorásztak, amikor jó néhányan becsődültek a házba, és elkapták a két fiatalembert. Most már rablógyilkosokat.

 

Futótűzként terjedt a híre, hogy Ghadirt megölték. Sokan azonnal bosszút akartak állni. Meg akarták kövezni a két férfit.
A falu vénei azonban közbeléptek. Istenfélő közösség voltak, nem akartak átkot vonni magukra, és az egész falura. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy megkímélik az életüket, de eladták őket az arra utazó rabszolga kereskedőknek. Így legalább valami kis haszna is származott a falunak belőlük.

¤

Ghadir a bal oldalán feküdt. A vér még mindég lassú patakban folyt a szúrt sebből. Az arca sápadt volt. Különben olyan békések voltak a vonásai, mintha csak aludt volna. Mintha a hűvös padlón támadt volna kedve megpihenni.

¤

Nem érzett fájdalmat. A szúrás pillanatában kiugrott a testéből. Fellibbent a szeretett fűzfája tetejére. Onnan figyelte a zűrzavart, amit okozott.
Azon gondolkodott, hogy tényleg ezt akarta-e?
Tudta, hogy a számtalan lehetőség közepette elég lett volna egy erélyes utasítás, és a két fickó végleg elkotródott volna. Nemcsak tőle, de a falu környékéről is. Mindörökre. Vissza sem néztek volna.

Amit senki nem tudott Ghadirról, hogy már egy ideje azon töprengett, hogy mi lesz vele idős korában. A férjét sok évvel ezelőtt eltemette. A gyerekei szétszéledtek a világban. Rég óta élt már egyedül.
Nem volt ezzel semmi baj.
Szerette amit csinált, és őt is szerették, becsülték a faluban is, és a kikötőben is. De nem akarta megvárni, amíg megöregszik. Nem akart magatehetetlenül kiszolgáltatva lenni másoknak. Félt az öreg test gyötrelmeitől. Hogy elveszti az eszét, és csak egy recsegő test marad tudat nélkül. Ezek a gondolatok elviselhetetlenül nyomasztották.

Sokszor megfordult a fejében, hogy egy emberi lénynek meddig kell a nehézségeket vállalni, elviselni?

A haláltól nem félt. Sokkal jobban félt a betegségtől, a hosszú szenvedéstől. Attól, hogy idegenek kénye kedvére legyen kiszolgáltatva, akik öreg, beteg testével azt csinálhatnak, amit nem szégyellnek…

Nem akarta megvárni, amíg a Nagyúr meggyötri mire érte jön.
Számtalanszor kiléphetett volna korábban is. De korábban soha nem merült fel benne ez a lehetőség. Hiába ólálkodott körülötte annyiszor a Nagyúr. Egyszerűen keresztülnézett rajta. Érzékelte a jelenlétét, de nem vonzotta a lehetőség.

Most azonban úgy döntött, hogy inkább maga megy a Nagyúr elé.

Arra nem gondolt, hogy mi lesz a következő lépés. Hogy mi lesz azután, hogy felhasználta a két fiatalembert. Mi lesz a falubeliekkel? Mi lesz a kikötővel? Mi lesz a két suhanccal? Meddig az ő felelőssége?

Vagy mi lett volna, ha elzavarta volna őket?

Lehet, a két fiatalember jó útra tér; idős korukban jót derülve a kalandjukon. Azon, hogy hogy pórul jártak, és egy kicsi öregasszony hogy kibabrált velük. Mindezt a tűzhely mellett mesélve az unokáknak hosszú, sötét téli estéken…

 

Igaz, a két legény, maga kereste a bajt magának. Nekik is megvolt a lehetőségük, hogy másképp fejezzék be a történetet. Megtehették volna… Ha nem Ghadirtól várták volna a megoldást…

“Olcsón megúszták”, hogy épp ebbe a faluba tévedtek.
Másutt azonnal megkövezték volna őket. Így maradt némi esélyük az életre.

¤

Ghadir még egyszer körülnézett. Egy utolsó pillantást vetett a tengerre, a kis házra, a fűzfára.
Sóhajtott egyet.
— Háááát, nem ez volt az első, és az utolsó találkozásuk… nekik ötüknek. A két férfi meg ő; a pénz meg az erőszak…
— Minden rendben van — gondolta végül, azzal hagyta, hogy beszippantsa az áramlás—–

 

*Ghadir — női név, jelentése patak

**négyszersültet — hajókra szánt kenyér, amit 4x sütnek ki, hogy semmilyen nedvesség ne maradjon benne, ezért a lehető legtartósabb.

***elkajszult — elferdült