Gyerek a lépcsőházban
A szülők igen jó munkát végeznek.
Általában nincs az emberek tudatában, hogy mennyire fontos az alvás. Ez alatt az idő alatt nem egyszerűen elmulasztjuk a fáradtságot, hanem életfontosságú folyamatok zajlanak bennünk. Hogy mennyire fontos is az alvás, az is bizonyítja, hogy évmilliárdok óta, amióta akármilyen élet van a Földön, nem sikerült mással helyettesíteni. Pedig ez nemcsak „értéktelen időszak”, hanem kifejezetten „életveszélyes” is. Hiszen a lény ilyenkor teljesen ki van szolgáltatva. Ráadásul se nem szaporodik, se nem látja el magát és a többieket.
Az alvás a levegő és a víz mellett a 3. legfontosabb életelem, aminek a megvonása igen rövid idő alatt halállal végződik.
Csecsemőknél és kis gyerekeknél fokozottan fontos, mert nemcsak azokat a funkciókat látja el, amit a felnőtteknél, hanem elengedhetetlenül szükséges a megfelelő fejlődéshez.
Nem kell atomtudósnak lenni ahhoz, hogy pontosan tudjuk, hogy ha nem alusszuk ki magunkat rendesen, akkor nyűgösek vagyunk, zsörtölődők, ingerlékenyek, frusztráltak stb.
A kölykökre ez hatványozottan igaz.
Szóval, ezek a szülők óramű pontosan altatják a lurkót. Ennek megfelelően a picur nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs, mosolygós. Visongatva kacagós.
Ennek hátterében nemcsak az alvás van, hanem az is, hogy szabadon nevelik. Nem, nem szabályok híján; nem, nincs minden megengedve, ha jó, ha nem; — csak nincs agyon-fegyelmezve.
Be van vonva a ház körüli napi teendőkbe is, így nem érzi magát kirekesztve.
És sok értékes időt tölt a szülőkkel.
Sok olyan dolgot szabad neki, amit a korábbi időszakokban, a különböző kütyük megjelenése előtt csináltak a gyerekek, ma azonban a szülőknek csak kis része enged meg a kicsiknek, ám fejlődésük szempontjából erre lenne szükségük.
Pocsolyában tocsogni, kavicsban turkálni, amivel az utca fel van szórva, az alacsonyabb törzsű fákat megmászni, kepeszteni a mászókáknál, ha pedig nem bír felmászni rá, akkor bizony nem tolják fel rá a popóját…
Tehát, nincs kütyü, se tv, se semmi ilyesmi… Helyette van fakocka, meg puzzle, meg rajzolás, meg sok mese, mondóka és ének.
Ezeknek köszönhetően, a szakirodalom szerint nem a 2 éves kornak, hanem 3 évesnek megfelelő dolgokat „hozza”.
Szóval, most töltötte be a két évet. Eddig a szülők, a család meg tudták oldani, hogy a babával mindig volt otthon valaki, aki tudott rá figyelni.
Mostanában azonban változott a helyzet, mert apa is sokat dolgozik, és anyának is vissza kellett menni teljes munkaidőbe, mert a GYES még a havi krumpli mennyiségre sem elég.
És itt jön a…
Szóval, eddig az „udvartartás” mindig aktív volt. Most azonban a gyereknek, mivel bölcsi a férőhelyek miatt nem adott a környéken, és a magán bölcsi sem opció; ellenben az egyik szülő home officeban dolgozik, így maradt az az opció, hogy ezzel a szülővel van.
Tehát a gyereknek, 2 éves!!! Naponta nagyjából nyolc órát kéne tudnia elfoglalnia magát…
Háááát, nem megy!
És nem érti, hogy miért e változás?
Ezért van, hogy egy idő után unatkozik. Aztán dühös lesz, és elkezdi hajigálni a dolgokat. Elkezd rosszalkodni.
Majd végül fekszik és cumizik…
Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor újra visszakapta a szülő figyelmét, hogyan jött vissza ugyanezeken az érzelmi lépcsőfokokon.
Először elkezdett hangoskodni, kiabálni, majd látszólag „minden átmenet nélkül dühös lett”, és rosszalkodott, hajigált, visszabeszélt, csupa olyasmit csinált, amiről tudja, hogy nem szabad. És korábban szinte soha nem is fordult elő.
Majd végül visszaérkezett a derűs, kacagós önmagához.
A legérdekesebb az volt a dologban, hogy neki saját magának is feltűnt, hogy pár perccel korábban mérges volt, és rosszalkodott.
Kacagva magyarázta, hogy ő bizony mérges lett.
Én meg mondtam, hogy igen, láttam…
A helyébe képzeltem magam. Hiszen ők még nagyon sok összefüggést nem értenek, és mindent a saját nézőpontjukból értelmeznek. (Bár ez igaz a felnőttekre is…)
Vagyis, ebben az esetben ez azt jelenti: „velem van a baj, mert apa, anya nem figyel rám…” És hoz egy valamilyen, a pillanatban érzett érzés, gondolat, nézőpont alapján egy döntést. A nagy baj, hogy innentől kezdve ezen a döntésen keresztül működteti majd az életét, mindaddig, amig felnőtt korában, — valami különös szerencse folytán — fel nem bányássza és meg nem változtatja. De akkor ennyi még nem is lesz elég, mert egy dolog az új döntés, az engedély magunknak egy új működési lehetőségre, a másik, hogy ezt az új döntést meg kell majd tanulnia működtetni.
A lényeg.
Egy megfelelően nevelt, jó gyerek, nem lesz ok nélkül rossz. Nem fog elkezdeni azért rosszalkodni, hogy a szülőt bosszantsa.
A helyzet nehézsége az:
1.) hogy általában maguk a szülők sincsenek tisztában azzal, hogy az érzelmek hogyan mozognak fel-le egy lépcsősor mentén, vagyis az „érzelmek lépcsőházában”.
2.) Nincsenek tisztában, és nem tudják, – mert nem szokták, nem tanulták meg – azonosítani és uralni a saját érzéseiket.
3.) Ezért a gyerekben sem ismerik fel, vagy ha igen, akkor gyakran büntetik.
4.) Ha egy normálisan jó gyerek elkezd rosszalkodni, annak OKA van. De nem az, hogy ő rossz. Hanem az, hogy valamiért nem érzi jól magát a bőrében. Ez a leggyakrabban túlfáradáskor jelenik meg, vagy ha úgy érzi, NEM KAP ELÉG FIGYELMET.
Ilyenkor a szülő feladata megfigyelni a helyzetet, belehelyezkedni a gyerek helyzetébe, és az ő nézőpontjából felmérni az eseményeket.
A lényeg, hogy ez NEM ROSSZ SZÁNDÉK a gyerek részéről, hanem pusztán KOMMUNIKÁCIÓ. És ha a környezetben lévő felnőttek ezt felfogják, és megfelelően kezelik, megtanítják a gyereknek beazonosítani, kezelni ezeket a helyzeteket, akkor egy egészséges felnőtté lesz képes felnőni, aki nem fogja elnyomni magában az érzéseit, aminek később testi szinten lesznek következményei. Nem fogja a környezetét az érzéseivel manipulálni, zsarolni, terrorizálni.
Stb…
Lehetősége lesz a saját testével, saját érzéseivel jobban kommunikálni. Egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet élni.
Add meg a neved, és az email címed
postafordultával küldök
két egyszerű stressz-oldó eljárást,