Bugatti 20.000.000 USD tavalyi áron…

Mi van akkor, ha a bántalmazó nem kért bocsánatot életében, és a megbántottat otthagyta a traumái, a fájdalmai, az eltört élete közepette?

Sári, a médium épp egy klienssel dolgozott, amikor megjelent elméjében a kliens anyja. Azt látta maga előtt, hogy ott áll a kliens háta mögött — immáron test nélkül.
Az anya, aki egész életében nyeste-vágta a nem akart gyereket; akit a terhesség alatt megpróbált megölni, majd utána se szeretett; ütötte-verte, gyötörte, most ott áll, és zokogva kér bocsánatot a gyerekétől.

Ok. Értem. Az ember előbb-utóbb rájön, hogy bűnt követett el, és végül megbánja őket. Így, vagy úgy.

Meg mondhatjuk azt is, hogy a karma… Hogy a gyerek választotta a szüleit. Hogy ott volt tanulnivalója…

Igen ám, de a lecke mindig kétoldalú. Olyan nincs, hogy csak az egyiknek van tanulnivalója; a másiknak meg nincs —

Mit ér az a bocsánatkérés, amit a Láthatatlan Világból tesznek?

Mit kárpótol a másikban?
Mi van az elvesztett évekkel, évtizedekkel, élettel itt a Földön?  
Mi van a fájdalmak hatására hozott, az életre valójában alkalmatlan döntésekkel, amik azután kibányászhatatlanul a mélybe süllyednek, és megnyomorítják a lelket, megalapozzák a jövőbeni testi, lelki gyötrelmeket?
Mi van a traumák által béklyóba kötött, megvakított lélekkel?
Mi van az okozott vakfoltokkal?
Mi van azokkal a feladatokkal, amiket ilyen módon a traumát elszenvedő utód nem tud megvalósítani?
Mi van a traumát szenvedő utód utódaival? Hiszen látjuk, hogy a legtöbb esetben továbbadjuk a dolgokat. Az „eszközeinket”, a nemlétező tudásunkat, képtelenségeinket, a mintáinkat. Így mérgezve, nemcsak saját magunkat, de az utódainkat is, és az utódok utódait is, meg azokéit is. Ki tudja, hány generáción keresztül.
A legtöbb, amivel én találkoztam, az 32 volt; de ki tudja, mennyit vagyunk képesek cipelni és továbbadni. Természetesen öntudatlanul, bebetonozva a testünkbe, a tudatalattinkba, az energia mezőnkbe.
Mi van a meggyötört élet alatt elszenvedett fájdalmakkal?
Mennyire kárpótol azért két-három szó: „Kérlek, bocsáss meg!”

Szóval, bocsánatot kér a bántalmazó szülő.
De ettől mi változik?
Persze, lehet mondani, hogy majd a következő életben újra próbálkoznak.
Igen, de meddig? Hányszor görgetik még?
Visszahozza a bocsánatkérés a múltat? Nyilván, nem. A veszteség, visszahozhatatlanul veszteség marad. Mit lehet ezzel kezdeni?

Kérdés:
Felelősségre lehet-e vonni a veszteséget szenvedett lényt, amiért nem tette meg, amiért a Földre született egy elnyomó, szeretetlen, kifejezetten gátló, bántalmazó közegben? 
Igen, jól értetted, a veszteséget szenvedettet!

Jogos a neheztelés, a harag, a düh, a bosszúvágy.
Az ám, de akkor ott vagyunk, ahol a part szakad: mert mit változtatnak ezek az érzések?

Visszaadja az elveszített éveket, évtizedeket?
Lehetővé teszi, hogy megváltozott módon éljük le az elmulasztott időt?
Lehetővé teszi, hogy megváltozott módon éljük le az elkövetkező időt?
Hogy észrevegyük, és kiaknázzuk az elillanó lehetőségeinket?
Hogy más, éltetőbb döntéseket hozzunk, amik lehetővé teszik számunkra a fejlődést, nemcsak a félelemmel teli visszahúzódást, rejtőzködést, bénultságot meg a többit?
Képesek vagyunk ettől az elmúlt időt autentikusan, a legjobb képességeinknek megfelelően megismételni?

Hát nem.

Jogos a neheztelés, a harag, a düh, a bosszúvágy.
Teljesen rendjén való, hogy vannak ilyen érzéseink. Ezek is csak érzések, és ebben a 3 dimenziós világban minden két arcú, poláris. Ilyen is meg olyan is, és közte mindenféle árnyalat, és átmenet.

Jogos a neheztelés, a harag, a düh, a bosszúvágy.
És akkor mi van?
Hát „csak annyi”, hogy mindaddig, amíg így érzünk, addig elismerjük, hogy ezeknek az eseményeknek a hatása alatt vagyunk.
Áldozatai vagyunk. Ha pedig áldozatok vagyunk, azt jelenti, nem mi irányítjuk a saját dolgainkat. Nem vagyunk szabadok. Bebörtönöznek bennünket az események, az érzelmek.
Tehát, ahhoz, hogy változtatni, változni tudjunk; ahhoz, hogy elinduljunk a szabaddá válás felé, legelőszőr is tudatosan meg kell hozzuk a döntést, hogy megbocsátunk. Majd meg is bocsátunk.
Mert ez tényleg 100% poláris. Itt nincs átmenet! Nem tudunk szabad is lenni, és áldozat is lenni egyszerre.
Vagyis el kell engedjük a neheztelést, a haragot, a dühöt, a bosszúvágyat, mert csak így tudunk kijönni az áldozat szerepből, és tudunk független, autentikus, szabad lényekké válni, lenni.
És nem azért, mert valaki ezt tanácsolja, vagy mert így „illik”, hanem kizárólag saját magunkért.
Még akkor is, ha ez az út eleinte teljesen ismeretlen, és ezért rettenetesen félelmetes.

Az is kérdés, hogy mi a nyeresége az áldozatnak abból, ha a másik személyt okolja, vádolja, teszi felelőssé az eseményekért; vagyis, az ember az áldozat szerepében van, marad, tartja magát?

„Nem én vagyok a felelős”
„Nem tehetek semmit”
„Én az áldozat vagyok”  
És máris visszalyukadtunk a kör „elejére”

Értem.

És ezzel a nézőponttal milyen jövőt lehet teremteni?
Milyen jövőt lehet kreálni abból, hogy „én nem tehetek semmit”?

És újra bezárult a kör! Magam miatt kell megbocsássak, mert ha nem, örökre fogoly maradok, egy gyönyörű Bugattiban, aminek be van húzva a kéziféke, és ha megy is ugyan, akkor is csak helyben forog a kereke.

Semmi álszentség!!!! Semmi közhely!

A polaritás törvényét alkalmazva VALÓDI NYERESÉGEKET LEHET KIVENNI a traumatizáló, megnyomorító életekből, élethelyzetekből. Valódi békét teremthet meg az addig szenvedő.

A nyereségeket NEM ÉN HATÁROZOM MEG!!! És nem én mondom meg a tutit…
Nem az én dolgom.
De tudok segíteni neked végigmenni az úton, eljutni a saját felismeréseidig, a saját békédig.