KEDVTELÉS VAGY FELELŐSSÉG SZERETNI

Lakótelepen lakok.
A ház előtt egy szép parkos rész, ahova lejárnak az emberek mindenféle okkal.
Kutyát sétáltatnak, gyerekeket legeltetnek a játszó téren, a csúszdáknál. Biciklivel tekernek a gyerkőcök. Kamaszok összegyűlnek rádiót, vagy hasonlót üvöltetnek, ahogy az én kamaszkoromban is szokás volt. Ez mit sem változott. Nem tudok rájuk haragudni.
Idősebbek is összeverődnek, beszélgetnek, olykor kártyáznak, sakkoznak.

Eddig ez rendben is van. Erre van a park.

A kérdés ugye a „KEDVTELÉS VAGY FELELŐSSÉG?”

Amikor azt látom, hogy a baba a gyerekkocsiban majd szétrúgja a kocsi oldalát; rúgkapál, dumál, kurjongat, ám a szülőnek esze ágában sincs a gyerekre figyelni, csak a telefonját nyomkodja… akkor azé’ felmerülnek bennem kérdések…

Azzal is gyakran találkozok, hogy kb újszülött csecsemő alszik a babakocsiban, a szülő meg a gyerek hasán tárolja a telefonját…
Hát tőle is kérdeznék ezt – azt, de minek, úgyis hiába. Úgysem kapnám azt a választ, amit elvárnék.

A legjobban azonban a tömegközlekedést kedvelem!
Felszáll család babakocsis gyerekkel. Van benne vagy másfél év. Fogni alig tud. Kedvenc szórakozása, hogy eldobja a cumiját, azután meg üvölt, hogy a „személyzet” vegye fel… Értem én, és ez természetes is egy ilyen korú gyereknél, hogy meg kell figyelje a környezetét. És azt is, hogy a vele kapcsolatban élők hogyan reagálnak erre.

Meg kell tanulja a helyét a világban, és meg kell tanulja a többiek helyét a világban őhozzá képest.

Na, és akkor, a gyerek elkezd telitorokból üvölteni. Zeng az egész jármű. A szülők egyre idegesebbek. A gyerek ennek a tükörképe. Természetesen alvásidő van, a gyerek teljesen túlfáradva, pörög, mint a búgócsiga.
A szülő szégyenkezik, és egyre idegesebben „nyugtatja” a gyereket. A gyerek ettől persze nem nyugodtabb lesz, hanem ő is egyre nyűgösebb. Áll a bál a járművön.
Folyik a harc; ki az erősebb? A szülő tudja leordítani a gyereket „nyugalomba”, vagy a gyerek üvölti szét a szülőket?
Természetesen a gyerek. Pontosan tudja, hogy ha elég kitartóan gyötri a felmenőit, akkor csak azért, hogy csönd legyen, megkapja amit akar. A szülőnek „kuss, pofa alapállás” a neve. A másfél éves irányítja a családot!!!
Remek. A szülő persze tudja, mivel hallgattassa el a gyereket; előveszi a sok ezer forintos telefonját, és a másfél éves gyerek kezébe adja. És ekkor kb 2 perc 36 másodpercre csönd lesz. Majd a telefon szép nagy ívben elröpül, mert a gyereknek eddig tartott a figyelme. A tárgy ára meg nem érdekli. Miért is érdekelné? Még nincs abban a korban, hogy megértené.

Kutyás.
Szép nagy kutyája van. Kankutya. Csodaszép állat. Kedves is, barátságos. Csak épp ivaros kankutya. Van vagy 6 éves.
És ahogy megállunk üdvözölni egymást, a kutya orra a két lábam közt. Beleszagol a …@-ba, hogy meggyőződön róla, hogy én, én vagyok-e?
A kutya amúgy egész nap be van zárva egy ici-pici lakásba.
Napközben hazaugranak a közeli munkahelyről, hogy megpisiltessék az ebet.
DE, a kutya egy munkakutya, akinek a mozgás-igénye normálisan napi minimum öt-hat óra futás.
Kérdem a tulajt, hogy tisztában van-e ezzel? A vállát vonogatja.
Azt mondja, nincs idejük futtatni mert sokat dolgoznak. Kérdem, nem szedi szét a lakást? Mert az állatok biza azt szokták tenni, ha nem mozoghatnak eleget, és unatkoznak.
Olyan jó kutya – a válasz. De nagyon konok. Jól ismert erről az oldaláról ez a fajta…
Közben a kutya futkos körülöttünk, és állandóan a @-ban az orra. A tulaj szégyenkezve próbálja elrángatni belőlem az állatot. Mondom, hogy „neveletlen” a kutya, mire a válasz, hogy egyáltalán nem neveletlen, hanem nagyon okos.
Gondolom magamban:
— Ja, a neveletlen, meg az okos két külön fogalom. A neveletlen ugyanis nem az eb képességeiről szol, hanem a tulajdonosról, aki jelen pillanatban nem képes sem megállítani, sem fegyelmezni az állatot. Túl nagy a számára az állat. Nem bírja sem erővel, sem tekintéllyel.
Miközben szégyenkezve próbálja kirángatni belőlem az ebet.
Mondok neki neveket, oktatókat, akiket ki lehet tanulni a neten, akik mondják, mutatják, hogyan tanítják a kutyákat az „alapműveltségre”.
A válasz:
–De hát a kutyát a párja elkényezteti!
Hogyne, értem. A társ a hibás, mert annyira szereti, és elkényezteti az állatot…
Meg én, hogy ezzel merem nyaggatni. Mert nem szeretem, hogy az orra a @-ban…

És a többi. és a többi…
Szóval, az a kérdésem, hogy hogyan szeretünk?
Mikor szeretünk jól?
Ha nekem jó (?) a szeretés, vagy, ha a szeretet „tárgyának” jó a szeretés?

Az újszülöttnek mennyire jó, ha a mobil telefon a hasán parkol?
A kisbabának mennyire jó, hogy a szülő a telefonját bizgerálja, és a gyerek meg majd beleszakad, hogy felhívja magára a szülő figyelmét,

A totyisnak mennyire jó, hogy bármit megkap, csak elég hangosan és kitartóan kell üvöltsön?

Az állatnak mennyire jó, hogy minden meg van engedve neki, ám a fajta valódi igényei nincsenek kielégítve?

Szóval, még egyszer, mikor szeretünk jól, ha a saját kényünkre kedvünkre „szeretünk”, vagy, ha úgy szeretünk, mint állat?
Tudom, ez most durva volt, de hadd magyarázzam el:
— amikor pl egy oroszlánkölyök megszületik, egy zebra csikó; macska kölyök, vagy bármi hasonló kölyök, akkor a szülő a legelső pillanattól úgy neveli, hogy minél hamarább elsajátítsa a fajra jellemző tudást, amivel életben tud maradni!
Kivétel ez alól az ember!
Nagyon sok ember magáért, saját magának neveli a gyerekét, vagy a rábízott állatot, mint valami birtok tárgyat! Nem veszi figyelembe, hogy mi a jó a másiknak.
Persze, jó, ha mindenkinek megvan az öröme a gyerekben, a társban, az állatban, stb de a szeretet első sorban egy előre, a jövőbe látó felelősség a másik iránt, és nem magamért való kedvtelés