MI A PROBLÉMA A MEGBOCSÁTÁSSAL? 1. MIÉRT FONTOS ÉREZNI?

A nyugati típusú társadalmakban, így a mienkben is, a negatív érzések tilosak. Sajnos sok esetben a pozitívak is.
— Lehet jobb, ha úgy fogalmazok, hogy az erős érzések tilosak.

Az biztos, hogy — így hazánkban is –, főként a fiúknak nem szabad érezniük, mert az „férfiatlan”. Így nőnek fel. A lányoknál meg más szempontból nehéz az érzéseket kezelni. A lányoknál gyakran az az elvárás, hogy „jó kislányok” legyenek. Ami tulajdonképpen ugyanaz, mint a fiúkkal szembeni elvárás, csak „pepitába”…
Így neveljük fel a gyerekeinket.

Az öröm is sok esetben tilos, ahogy fent említettem. Nagyon sokszor találkoztam fiatalabb koromban kamaszokkal, akik hangosan vihorásztak járművön, vagy bárhol másutt; és a felnőtt, „komoly” emberek megrökönyödve bámultak rájuk — jobb esetben; rosszabb esetben leordították a kölykök fejét, hogy „Viselkedjenek!!!”
Mivel szegények azóta szépen belesimultak a társadalomba, és mára már ők a szülők, sajnos a csikókedvű kamaszokkal és játékos aprónéppel ma már szinte egyáltalán nem találkozom.

A kölyköknek nincs más választásuk, mint „szót fogadni”. Ugyanis a gyerekeknek szükségük van emberi kötődésre, az őket körülvevő felnőttekhez. Így, ha a felnőttek nem fogadják el a gyermek érzéseit, akkor a gyereknek nincs más választása, mint elrejteni, elnyomni azokat, csak hogy ő maga elfogadható legyen a szülők, nevelők szemében.

Ez pedig igen síkos terep. Ugyanis az összes érzésünknek nagyon fontos szerepe van az életünk folyamán, legyen az pozitív, vagy negatív. – Akár szerep, akár érzés –

Az érzéseink úgymond „láthatatlanok, megfoghatatlanok”; kétségtelen, hogy nem lehet megfogni őket, mint egy karót.
De ez az állítás sem teljesen igaz, hiszen, ha valaki boldog, vagy szomorú, netán a dühtől eltorzul a feje, és kidagadnak a nyakán az erek, az azért látható, és jól felismerhető.

Úgy viszont igaz ez az állítás, hogy nagyon sokan nem tudják „olvasni” az érzelmeket, mert valamikor kisgyerekkorban annyira félelmetesnek találták őket, hogy teljesen elzárták magukat tőlük, és aztán ez a döntés úgy is maradt. Tehát, azóta is az van érvényben, és e szerint a döntés szerint élnek, működnek.

Ez több ok miatt történhetett, vagy mert saját maguk lettek megbüntetve, amikor „helytelenül, elfogadhatatlanul” éreztek, és ezt kifejezték; vagy az volt félelmetes, ahogy a környezetükben levő felnőttek beterítették őket félelemmel, agresszióval. Vagy más, egy gyermek számára nehezen, vagy egyáltalán nem kezelhető érzéssel, vagy helyzettel. Ja és persze ezeknek mindenféle keveréke. Így a gyermeknek egyetlen „életben maradási” esélye maradt, ha elzárta magát az érzelmektől, részben, vagy teljesen.

Ma ennek már neve is van, „Asperger szindróma”, „autizmus spektrum zavar”, meg hasonló pszichiátriai bélyegek, amik azután jó alaposan gyógyszerelhetők. De ebbe nem akarok belemenni, mert nem az én terepem.
Az azonban kérdéses a számomra, hogy ezek a vegyszeres kezelések tényleg az egyetlen, és legjobb gyógyító megoldás?
De ebbe sem merülnék bele…

A lényeg, hogy az érzések nem lila, megfoghatatlan köd, hanem a mai gépekkel, eljárásokkal bizony pontosan nyomon követhető vegyi, hormonális, testi, stb folyamatok a testben.
A gravitációt sem látjuk, mégsem kételkedünk benne…
Az elektromosságot sem látjuk, mégsem kételkedünk benne…
Az érzések sem „megfoghatók”, de ebben sem kellene kételkednünk, hogy igen, léteznek, és fontos szerepük van az emberségünk, a kapcsolataink, a kommunikációnk, az egészségünk, minden emberi kapcsolódásunk, és funkciónk szempontjából…

Szóval, az emberi testben alapvetően két féle érzés-típus, működés létezik:

• az építő, javító funkció, és az ehhez kapcsolódó érzések
• a védekező, menekülő, életet óvó, bármi áron megtartó funkció, és az ehhez kapcsolódó érzések

Nincs több. Ráadásul a kettő nem tud egyszerre üzemelni. Mert vagy nyugodt vagy és békés, és csendesen „legelészel”, vagy ott zargat a sarkadban a tigris, amikor is nem számít, hogy éhes vagy, a fogad fáj, netán hasmenésed van; csak az számít, hogy megússzad.

Mit jelent ez?
Azt, hogy amikor kergetnek, akkor MINDEN ÉLETERŐT a test a védvonalakra irányít; vagyis az izomzatba. Beszűkül a látás, a felfogás, a légzés felgyorsul, és felületessé válik, stb. Minden azt szolgálja, hogy valahogy el tudj menekülni.

Ha elmúlik a veszély, akkor átvált a működés, és az építkezésen a sor, hiszen minden pillanatban a test azon is dolgozik, hogy folyamatosan fitten, működőképesen tartsa magát, javítsa, befoltozza, ahol erre szükség van …hacsak nem pancsolunk bele nagy „okosan” ezekbe a folyamatokba…

Ezekhez az állapotokhoz különböző érzelmek kapcsolódnak. Tájékoztatnak arról, hogy milyen állapotban van a test, a lény? Mik a külső körülmények, mik a belsők? Van valami veszély, vagy sem? Vagyis másképp fogalmazva KOMMUNIKÁCIÓS FORMÁK, ESZKÖZÖK.

Nekünk nem kell tudni, hogy mely érzelem mögött milyen vegyi folyamatok játszódnak le, hogy most építő, vagy védekező üzemmódban vagyunk, stb, stb, stb… Nekünk ezeknek az emberi vonatkozásaival kell tisztában lennünk. Nekünk egyszerűen csak éreznünk kell. Azzal kell tisztában lennünk, hogy mit érzünk?

Miért mondom ezt, hiszen ez evidens! Nem?
Hát képzeld el, hogy NEM AZ!

Amióta a megbocsátással foglalkozom, azt tapasztalom, hogy nagyon sokan NEM ÉREZNEK. Mert valamikor régen megtiltották maguknak, elzárkóztak az érzéseiktől. A megbocsátásról nem is beszélve…

Azt sem fogadják el, hogy másoknak vannak érzéseik. Tehát, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy érezniük kellene, elzárkóznak, eltaszítják magukat az érzésektől, szinte bármi áron. Ebbe az is belefér hogy a partnert, akivel épp kommunikálnak, érzelmileg szíven szúrják.
A „legszebb”, hogy sokszor észre sem veszik.
Az is belefér nekik, hogy mérhetetlen módon gúnyolódnak azokon, akiknek érzéseik vannak. Vagy leértékelik, gyengének bélyegzik őket ezért. Frusztrálja őket, hogy a másik így, vagy úgy érez. Imádják az érzőkön köszörülni a nyelvüket.

Ha meg az érző „másik fél” vagy, akkor egy ilyen embertől végképp nem várhatod, hogy bocsánatot fog kérni!!! Ha valamivel eltalál, betrafál, és te azt várod hogy majd bocsánatot kér, hát azt mondom, ne állj addig egy lábon… akkor az ott is marad, és te tehetetlenül bámulsz ki a fejedből…

El kell keserítselek, „a lépj túl”, „ne foglalkozz vele”, „az idő majd megoldja”, „majd elmúlik”, „odaadom Jézusnak, Istennek”, stb, stb stratégia NEM MŰKÖDIK.

Ezek mind olyan, mint mikor egy ház pincéjében ott van a tele pöcegödör, aminek a tetejére egy pár szál deszka van dobva. A fantáziádra bízom, mi történik ott hosszútávon…

Szóval, vagy megoldod, vagy megoldod…
Nincs más lehetőséged.
Mert vagy beemeled a tudatodba és megoldod, hogy mit érzel, és mihez kezdj ezekkel az érzésekkel;  vagy a test „veszi kezébe” a megoldást, de abból többnyire semmi jó nem származik. Ilyenkor jönnek ugyanis a betegségek. Mert a test, csak a test nyelvén tud kommunikálni, és megoldani a problémákat.

Visszatérve a kétféle funkcióhoz, az építő, illetve a védekező üzemmódhoz. Ez a kétféle üzemmód teszi lehetővé számunkra a megbocsátást. Ezért fontos tudni róluk. Ez a kétféle üzemmód a magyarázat arra, hogy miért csak az egyik üzemmódban, az építő üzemmódban működik a megbocsátás.
És ahogy mondtam, mivel vagy az egyik üzemmódban vagyunk, vagy a másikban, ezért nem lehetünk egyszerre dühösek ÉS békések is. Nem lehet, hogy neheztelünk, ÉS megbocsátottunk is a nekünk ártóknak.

Jó, jó, de hogyan tudok a neheztelésből a megbocsátásba jutni?

Ez egy igen kiváló kérdés…

Gyere el tréningre, és nemcsak megtudod, de meg is tanulhatod!!!
Katt ide:  https://megbocsatastrening.hu/

How to help boys talk about their emotions | Kwame Osei | TEDxMcMasterU
https://www.youtube.com/watch?v=fA6Ksoc0Cvk