Amikor másokat lehet megítélni, baromira könnyen megy, amikor magunknak kellene tükörbe nézni, akkor az meg irdatlan nehéz, és menekülünk előle.
A minap egy hallgatóm sikeréről számoltam be.
Felismerte, hogy a múltban hogyan befolyásolták az érzelmei, félelmei a saját viszonyát a világhoz, és ez hogyan befolyásolta őt a gyerekeinek a nevelésében.
Az önkorlátozó hiedelmeink száma szinte végtelen.
Évezredek óta, — nem tréfálok, — évezredek óta adjuk tovább az utódainknak.
Sokszor társadalmi kényszer hatására, máskor saját tapasztalat, legtöbbször félelmek alapján.
Mivel ezeket a hardver programokká kövülő tulajdonképpen szoftver programokat kb 3 – 7 éves korunkig megkapjuk, borzasztó nehéz felismerni, és általában még nehezebb felülírni.
Minden elismerést megérdemel az, aki képes egy ilyen nézőpontot megváltoztatni.
Azt felismerni, hogy ez a nézőpont hogyan befolyásolja a környezetében élők életét; leginkább, hogy hogyan korlátozza, no az aztán tényleg szinte ember feletti!!!
Ha ráadásul, még a környezetében élőkre is alkalmazni tudja, no akkor meg végképp le a kalappal előtte!
A következő kérdés, hogy egy ilyet látva, mi magunk hogyan reagálunk?
Lazán, csípőből elítéljük; ez esetben:
.”..milyen szenya a szülő, hogy ” megtiltotta” a gyerekeinek, hogy örüljenek.”
Holott pont ez a nehéz egy ilyen hiedelemben. Egyszerűen nem látjuk, hogy mit csinálunk. Nem látjuk, hogy mit okozunk. Akármilyen okos, intelligens, tanult legyen valaki. Az, hogy jóindulatú, vagy rossz, sem számít. Mert itt az akarat sem számít.
Egyszerűen VAKFOLTunk van az ilyen helyeken.
Az ókorban megfogalmazott “7 Esszén Tükör” pontosan ezt boncolgatja. Ahhoz nyújt segítséget, hogy tudjuk, mit keressünk, mit lássunk.
Az első tükör azt mutatja meg nekünk a környezetünkben, hogy mi magunk milyenek vagyunk.
“De ez túl bonyolult”.
Sokkal könnyebb ítélkezni izibe’, hogy “…milyen szenya…” És kifarolni a szituációból. Még csak véletlenül se nézzünk bele abba a ki@ott tükörbe. Mert ránk az tutira nem vonatkozik! Csak a szomszédra!
Amikor bele lehetne nézni abba az átkozott tükörbe, és megvizsgálni, hogy vajon ÉN HOL CSINÁLOM UGYANEZT? No az már baromira nem megy.
Vajon miért nem?
Miért olyan félelmetes az a ki@ott tükör?
Miért könnyebb a másik felett lenézően, furcsállva, pálcát törni, ahelyett, hogy lehetőséget látnánk az “olcsó” tanulásra?
Ha már a másik megfizette helyettem a tanulópénzt és vérrel, verítékkel átküzdötte magát a felismerésig, egy ilyen pocsék helyzetben, akkor én miért nem használom ki a lehetőséget, és gondolkodom el a hasonlóságaimon, és teszem jobbá a saját és a környezetem éltét?
Szóval miért olyan könnyű mások felett ítélkezni, és miért olyan nehéz tükörbe nézni?
Add meg a neved, és az email címed
postafordultával küldök
két egyszerű stressz-oldó eljárást,