ROBBANTOTT KARÁCSONY

Már megint az a kibaszott karácsony…!

Évek óta ugyanaz​ a menetrend…

Az asszony már előre rettegett az ünneptől. Ahogy közeledtek az ünnepek, úgy nőtt a feszültség a gyomrában.

A megelőző közel húsz év mindig hasonlóan telt. Nüansznyi különbségekkel.

Gyűlölte a karácsonyt, és gyűlölte a tehetetlenségét.

A férfinak mindig sikerült felrobbantani az ünnepet.

Sokszor ébredéstől késő délutánig hergelte az asszonyt. Az asszony haladni akart a teendőkkel. De legfőképpen azt akarta, hogy a család többi tagja ne szenvedje meg a férje játszmáját. Erre épített a férfi. Tudta, hogy ez a gyenge láncszem.

Ennek a viselkedésnek talán az volt az oka, hogy a régi karácsonyokat idézte a férfiben, amikor a testvérével “kellett” rivalizálnia. Ki tudja? Sosem beszéltek erről, de ha beszéltek volna, sem ismerte volna el.

Egy-egy gyenge pillanatában mesélt a gyerekkoráról, ami nem volt könnyű. De kinek volt könnyű azokban az években?

A nagyi nevelte őket, vagy minek nevezzem, amit csinált helyette?

A szülők más városokban éltek, dolgoztak, próbálták fenntartani a családot. Így nagyira maradt a gyereknevelés.

Nagyi, meg csak úgy boldogult, hogy megosztotta őket, és uralkodott felettük. Élvezte, ahogy a két fiú rivalizált egymással. Ahogy az egyik jobb akart lenni, mint a másik. Így aztán a gyerekek megszokták, hogy mindenért, mindenben versengtek. Ha egymás közelében voltak, akkor egymással, ha nem, akkor azzal, aki épp kéznél volt.

Csak győztesnek lehetett lenni! Más opció nem létezett. A vesztes játszótársat, vagy legalábbis annak vélt lényt kíméletlenül eltiporták.

Egy férfi tökéletes. Ő meg még annál is tökéletesebb…

Volt is egy ilyen „berni játszmája(*)”. „A legtökéletesebb kan a piacon”. Ez a játszma úgy működött, hogy kijelentette: — illeszd ide a játszma nevét. Bármit mondtál, a válasza az volt rá, hogy „–hazudsz, mert…”—és kifejtette, hogy miért. Vagyis a játszótárs csak vesztes lehetett.

Ebből a játszmából csak úgy lehetett kiszállni, hogy nem volt szabad beszállni.

Ilyenkor az asszony azt mondta: „Nem játszom.” És csendben maradt utána.

Ettől a férfi igazán frusztrált lett. Továbbra is hajszolta a kielégülését, mert ezek a játszmák, bármilyen pusztítóak legyenek, mindig a kielégülésről szólnak. Ezért aztán kényszeresen tovább bizonygatta, hogy az asszony hazudik.
Irritálta, ha az asszony nem volt hajlandó „játszani”. Ilyenkor „éhen maradt”.

A karácsony más volt, mert azt nemcsak ketten játszották. Pontosabban a család többi tagját is érintette.

Szóval a karácsonynak is megvolt a maga diszkrét bája…

Ez arról szólt, hogy fel kellett robbantani a karácsonyt. Addig szította a feszültséget, amíg fel nem robbant. Volt, hogy tettlegességig fajultak a dolgok.

Amikor ez megtörtént, akkor onnantól ő már köszönte szépen jól volt, és boldogan, ellazultan mosolygott, viccelődött, hogy mi történt? A többieknek mi bajuk?

Miért olyan minden, mint egy hullaházban? És miért olyan az összes lakó mint a zombi?

Végül is karácsony van, a szeretet ünnepe? Miért lóg mindenkinek az orra?

Hát azért…

Ha szeretnél eszközöket kapni az ilyen helyzetek kezelésére, akkor keresd a megbocsatastrening.hu oldalon a tréninget

*Eric Berne: Emberi játszmák