ÚGY KELL MEGBOCSÁTANI, MINTHA MEG SEM TÖRTÉNT VOLNA…

MINTHA MEG SEM TÖRTÉNT VOLNA…
Gyakran hallom a megbocsátással kapcsolatban,
hogy úgy kell megbocsátani,
mintha meg sem történt volna.

Neked mi a véleményed erről?

Egy válasz:

„… szerintem van, amit nem lehet és nem is kell megbocsátani. Van, amit nem lehet feldolgozni, csak megtanulni együtt élni vele, már az is nyereség. Skálára tenném a cselekedeteket (btk.) (akár szubjektív skálákra egyéni érzékenységek szerint). Amit a btk büntet, az nehezen vagy nem megbocsátható. A megbocsátás emellett szerintem két emberes feladat lenne, kell hozzá valaki, aki a bocsánatot kéri, és ad vele jóvátételt és emellett látszik, hogy őszintén megbánta a tettét.

Azt hiszem, ha nincs őszinte bocsánatkérés, akkor az elszenvedő fél kétemberes feladat elé van állítva. Megoldani magában, megadni magának azt, amit az elkövető tett, hiszen az nem mutat hajlandóságot ilyenre. Nem igazságos és nehéz feladat. Ráadásul, ahogy itt is látom, “muszáj” feladatokba lett sorolva a megbocsátás, ami nehezíti ezt a pályát, mert elvárássá lett, az ilyeneken mindig nagy az időnyomás is, a siker várás és van, hogy olyan kárt okozott, ami meg egyszer nem tudunk felépíteni, vagy nem tudunk magunknak megadni.”

Albert Zsuzsanna

„Szerintem van, amit nem lehet és nem is kell megbocsátani.”

Ez attól függ, hogy alapból mit értünk megbocsátás alatt, és honnan indítunk.

Amikor az „ebibaba”, vagyis a még önállóan életképtelen emberi lény az anyja hasában lubickol, már érzékel. A saját érzékein keresztül, az anyja testén keresztül. És az érzékelésnek ez a formája mindaddig működik, amíg el nem hagyjuk a testünket. Vagyis meg nem halunk, addig mindig a saját érzékeinken keresztül érzékeljük, szemléljük első sorban a világot. Bár a környezet gyakran megpróbálja ezt elnyomni, megnyomorítani, és sokszor sikerül is, de az alap mégiscsak az, hogy a saját magunkon keresztül észlelünk.

Ebből pedig az következik, hogy leges-legelőször a saját dolgainkat kell rendbe tenni.

A gyermek, évek alatt tanulja meg, hogy a szülei, a környezet függetlenek tőle, és ő nem azonos a szüleivel, illetve tőlük függetlenül érzékel.

Tehát az, hogy aki rajtunk kívül van mit, és hogyan érzékel, az másodlagos, csak akkor következhet, ha már saját magunkat rendbe tettük.

A megbocsátás nem illem dolga. Nem etikai elvárás, nem vallási cselekedet; nem függ a bűn mértékétől.

A MEGBOCSÁTÁS BIOLÓGIAI, SZÜKSÉGLETÜNK. IGEN. SZÜKSÉGLETÜNK. Ugyanis, amikor a test, lélek, szellem mások bűneitől terhelt, azoktól szenved, akkor a test nem tud építőmódban működni. Ez azt jelenti, hogy olyan vegyi anyagokat termel folyamatosan, amelyek megakadályozzák a test harmonikus működését, ehelyett folyamatosan menekülő-módban feszültségben él. Ez megakadályozza az összes fajta boldogsághormon termelését, és helyette stresszhormonokat termel. Végső esetben ez a folyamat oda fajulhat, hogy még genetikai változásokat is okoz a testben. Tehát megbetegíti a testet, mert már nem futja elég védekező, takarító, újjáépítő tevékenységre, és lassan-lassan kikezdi a testet, lelket; jön a betegség, és végső fázisban a halál.

MAGYARUL, A MEGBOCSÁTÁS EGYSZERŰEN KÖTELEZŐ A TÚLÉLÉS ÉRDEKÉBEN.

Ez a fajta megbocsátás csak annyit jelent, hogy A SAJÁT TESTEMBŐL TAKARÍTOM KI A BÁNTALMAZÁS OKOZTA MÉRGEKET, STRESSZEKET.

Teljesen mindegy, hogy BTK, vagy nem BTK. Vannak olyan bűnök, amiket a BTK nem sorol a büntetendő cselekmények közé, ám olyan mértékben ártalmasak, hogy akár élethossziglan okozhatnak károkat, törést, fájdalmat.

„A megbocsátás emellett szerintem két emberes feladat lenne, kell hozzá valaki, aki a bocsánatot kéri, és ad vele jóvátételt és emellett látszik, hogy őszintén megbánta a tettét.”

Ez már valóban egy magasabb szint, ahol mindkét fél érti, látja, mi történik. Az én tapasztalatom az, hogy ez nagyon kevésszer történik meg; és valójában nem is szükségszerű a saját béke eléréséhez, a megbocsátáshoz.

A másiktól elvárni dolgokat, azt hogy változtasson, hogy „engedményeket” tegyen, azt gondolom olyan elvárás, ami túlságosan megnehezíti ezt a pályát, ami már eredetileg sem könnyű, sőt kifejezetten nehéz pálya.

„Nem igazságos és nehéz feladat. Ráadásul, ahogy itt is látom, “muszáj” feladatokba lett sorolva a megbocsátás, ami nehezíti ezt a pályát, mert elvárássá lett,…”

Amíg igazságosságról beszélünk, addig mindig van vádolás is. Van bűntudat keltés, és bűntudat-fogyasztás is.

Megemlíteném, hogy van úgy, hogy nem élő ember a „bűn elkövető”, hanem a sors, Földanya, vagy bármi más. Ilyenkor is az elkövetőtől függetlenül kell képesek legyünk eljutni a béke állapotába.

Egyetértek veled, amennyiben külső elvárásról van szó, amikor illemből, erkölcsből, vallásból, vagy ki tudja milyen valós, vagy ál okból várják el tőlünk, akkor az ártalmas, és egyáltalán nem segíti elő a megbékélést. Főleg, ha a mögöttes szándék, elvárás olyan érdek, ami valójában a bűn elkövetőt akarja felmenteni a tette súlya alól.

A megbocsátás egyáltalán nem a másik felmentéséről szól. Egyáltalán nem kell neki megbocsátani abban az értelemben, hogy elfogadhatóvá, jogosulttá tesszük a cselekedetét/-teit. Ebben az értelemben egyetértek, hogy van, ami nem megbocsátható.

„…olyan kárt okozott, amit még egyszer nem tudunk felépíteni, vagy nem tudunk magunknak megadni.”

Egyetértek, sokszor ez a helyzet, ám a saját tapasztalatom az, hogy nem csak ez a megoldás jöhet létre, hanem hogy az ember, — bármennyire hihetetlen, elképzelhetetlen, — VALÓDI NYERESÉGEKRE tesz szert az események folytán.
És ezt teljesen komolyan állítom.